Február 27: újabb online közösségi alkalom a szegedi Csillagban – ezúttal egy másik fogvatartotti csapattal. A téma továbbra is a remény maradt, ami úgy tűnik, kimeríthetetlen tárháza a szebbnél szebb gondolatoknak és a meghatóbbnál meghatóbb történeteknek.
A találkozó eleje már erős felütéssel kezdődött, hiszen egyik fogvatartott barátunk két verset is írt a témához. S hogy meglegyen az egyensúly: az egyik a remény hiányáról, a másik annak meglétéről szólt. Ezt követte egy költői kérdés: remény nélkül mi értelme élni? Mint megtudtuk: semmi. A reménytelenség egyenlő a halállal. De van, aki szerint a kiszámíthatatlanság reménytelenséghez vezet.
Vagy egyszerűen túlgondoljuk az egészet? Hiszen minden nap minden pillanatában reménykedünk valamiben: hogy fog esni az eső, nem fog esni az eső, működik a technika, de ha nem működik, lesz, aki segít… Megannyi apró élethelyzet, amelyben kimondatlanul is ott van a szívünkben és gondolatainkban a reménykedés.
A találkozón megannyi vélemény elhangzott, vidám hangulatban beszéltük át a sokszínű ötleteket. Abban valamelyest egyetértettünk, hogy a reménykedésben az egyéni döntésünk mindig megmarad: van, aki kitartóan cselekedve megy előre, van, aki csendes imádságban és teljesen a Jóistenre hagyatkozva. Az viszont biztosnak tűnik, hogy teljesen nem tudunk mindent kézben tartani: cselekedetünk például lehet az, hogy elmegyünk az orvoshoz a bajunkkal, a reményünk pedig az, hogy megfelelő odafigyelést és szakértelmet kapunk tőle.
Remény nélkül tehát valóban nem működhet az életünk, még akkor sem, ha nem elmélkedünk róla olyan sokat.
