Erre a kérdésre kerestük a választ az október végi BC-Mécses találkozón börtönmissziós és szabadult testvéreinkkel.
Nagyon értékes gondolatok hangzottak el.
Volt, aki azt tartotta szabadságnak, hogy azt tehet, amit szeretne, akkor, amikor azt szeretné.
Volt, aki a természetben érzi magát szabadnak.
Volt, aki azt éli meg szabadságként, hogy nem mondják meg neki, hogy mikor mit kell tennie.
Volt olyan is, aki a nyugdíjas létet éli meg igazi szabadságként.
A bemutatkozás után két szabadult testvérünk mesélt az életéről, a börtönévekről, a szabadulásról, az újrakezdésről. Egyikőjük azt is elmesélte, hogy a levelezőtársa egy fenyőfát hajtogatott neki papírból, ezzel kedveskedett neki karácsonyra, ami többet jelentett neki, mint akármilyen csomag.
Elhangzott az is, hogy amikor egyik szabadult barátunk megértette, hogy szabad nem megtenni valamit, akkor tudta letenni a függőségét okozó szert. Szabadulása után többé már nem nyomasztják elvárások, nem azoknak akar megfelelni. Egy kedves is történetet is megosztott ezzel kapcsolatban: a vonaton nagyon melege volt, le akarta venni a kabátját, de eszébe jutott, hogy Mécseses póló van rajta, aminek a hátán a következő felirat található: „Börtönben voltam és levelet írtatok”. Egy pillanatig habozott, de eszébe jutott, hogy nem foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak róla, és bátran a kabátjától (is) megszabadulva kényelmesen vonatozott tovább a találkozóra.
Végül, de igazán nem utolsó sorban többen is az imában élik meg a szabadságot, amikor szabadon tudnak Istennel kapcsolatban lenni, beszélgetni, és ehhez tulajdonképpen nem is kellenek különleges körülmények, hiszen ez a találkozás az emberben játszódik le.
Ez az alkalom is egy nagyon szeretetteljes, örömteli együttlét volt, amelyet minden résztvevője maradéktalanul élvezett.
