„A Mécses nem egy karitatív hobbi, hanem egy alászállás az emberi lélek legmélyebb bugyraiba. Olyan út ez, amelyre sokan félelemmel lépünk: ’nem vagyok elég bölcs’, ’nem vagyok elég tapasztalt’.

De aztán ránk tör a felismerés: Isten nem a tökéletességünket kéri, hanem a jelenlétünket. Ahogy beleolvasunk egy levélbe, elmosódnak a határok bűnös és szent között. Rájövünk, hogy a börtön falai nemcsak kőből vannak, hanem magányból, szürkeségből és elfojtott zokogásból. Sokan a saját depressziónk mélységeiből hozott tapasztalattal kezdünk el levelezni, mert tudjuk, milyen az, amikor a világ szürke, és minden inger fáj. Ezt a megtapasztalt Kegyelmet akarjuk átadni: azt a szeretetet, ami a vállalhatatlan életszakaszaidban is vállal téged.

Megrendítő látni, ahogy egy ember, akit a világ már rég eltemetett, elkezdi szeretni magában azt a kisfiút, aki soha nem hallotta, hogy ő értékes. Ez a valódi újjászületés: amikor a rácsok mögött egy lélek végre lélegezni kezd. Itt nem mi vagyunk az ’okosak’ vagy a ’tanítók’. Itt gyakran mi válunk tanítványokká. Amikor látjuk a fogvatartottat, aki kitartóbban böjtöl értünk, mint mi érte, vagy aki a legmélyebb sötétségben is hálát ad a Bibliát olvasva, elszégyelljük magunkat. Rájövünk, hogy a szabadság nem a falak hiánya, hanem a szív békéje.

A Mécses megtanít arra, hogy a bűn ugyan elkövettetett, de az ember több, mint a bűne. Mert Isten nem a tettünket, hanem a szívünket nézi – és ott, a legsötétebb cellában is ugyanaz a csillogó, szeretetre éhes lélek lakik, mint bennünk.”