Január 18-án és 23-án megtartottuk a szokásos havi közösségi alkalmainkat szegedi fogvatartott barátainkkal, most éppen online formában.
Témánk nem volt egyszerű: a felnőtté válásról, a felnőttség fogalmáról beszélgettünk.
A kezdeti technikai nehézségek sem árnyékolták be együttlétünket, felszabadultan tudtunk beszélgetni még erről a bonyolult témáról is, áldott alkalmunk volt.
Ennél a témánál is, mint oly sokszor, felmerültek a gyermekkori emlékek és a gyermekkor jelentősége. A felnőtté válással kapcsolatban arról beszélgettünk, hogy szüleink vajon adtak-e nekünk időt arra, hogy szeretetben és törődésben megerősödve szépen lassan felnőtté váljunk, vagy inkább terheket raktak ránk. Kintiek és bentiek egyaránt egyetértettünk abban, hogy a felnőtté válás felelősség-vállalást is jelent, amikor már nem csak magunkra, hanem másokra is gondolunk döntéseink, tetteink során. Benti barátaink többsége akkor érezte úgy, hogy felnőtté vált, amikor megszületett gyermeke, hiszen ekkor ismerték fel, hogy gondoskodniuk kell gyermekükről és gyermekük édesanyjáról is. Mindegy, hogy ez 16 éves vagy 30 éves korukban történt, a felnőtté válást ez hozta meg számukra. Persze voltak, akik bátran felvállalták: ők bizony gyerekek maradtak. Ennek egyik oka, hogy a börtönbe kerülésük közbeszólt a felnőtté válás folyamatába. Mások viszont úgy gondolják: minek felnőni, ha bent úgyis gyerekként bánnak velük. A fogtartás mások számára viszont pont ellentétes hatással bír: mivel benti viselkedésük – akár az együttműködés, akár az ellenállás – következményei nagymértékben hatnak a benti életükre, fel kell vállalniuk döntéseik súlyát, ezért bent váltak felnőtté. Szintén egyetértettünk abban, hogy jó, ha az ember felnőttként önálló döntéseket hozhat, ugyanakkor tudni kell azok következményeit is viselni. Persze mindannyian szeretnénk valamennyire gyermekek maradni, s ezt legtöbben az Úr Isten jelenlétében tudjuk megtapasztalni, megtartani, megélni.
